Csak őszinteséget kértem

“Egy nagy szerelem megváltoztatja az embert. Míg én át nem éltem ezt az érzést, lenézően tekintettem azokra az emberekre, akik beleestek eme csapdába, s egy másik ember miatt képesek voltak feladni önmagukat, eddigi megszokott életüket.”

Szerelem. Egy érzelem, mely csodálatossá tudja tenni az ember napjait, a napok minden percét, addig nem tapasztalt magasságokba tudja az embert emelni. És ugyanez az érzelem képes valakit tönkretenni, képes valakit soha nem tapasztalt mélységbe taszítani.

Egy nagy szerelem megváltoztatja az embert. Míg én át nem éltem ezt az érzést, lenézően tekintettem azokra az emberekre, akik beleestek eme csapdába, s egy másik ember miatt képesek voltak feladni önmagukat, eddigi megszokott életüket. Nem tudtam elképzelni, mi lehet ez a nagy érzés, mi késztethet valakit arra, hogy ennyire kiforduljon önmagából. Aztán engem is eltalált Ámor nyila. Megtudtam, mi a szerelem, s ami ezzel együtt jár, a valódi szenvedés.

Az eddigi nagyon kevés számú kapcsolatom alatt semmi hasonlót nem éreztem. Kedveltem a partnert, de szerelmet nem éreztem. Kellemes együtt töltött idő, de nem volt több. Egészen mostanáig. Az Internet egyik IRC csatornáján ismerkedtünk meg (Hát igen. A modern technika, mely lecsökkenti az emberek közötti távolságot. Ő Budapestről, én tőle 280 km-re, vidékről beszéltem). Beszélgettünk 2 órán keresztül, és végül abban egyeztünk meg, hogy másnap telefonon felhívjuk egymást.

Ezzel a telefonbeszélgetéssel kezdődött egy gyönyörű, majd – minden átmenet nélkül – iszonyúan fájdalmas hét hét. Február elején kezdődött a kapcsolatunk. Éppen sztrájkoltak a vasutasok. Az utazás másképp nem volt megoldható, ezért egy február közepén rendezett bulit beszéltünk meg fix találkozási pontnak, ha hamarabb személyesen nem tudunk összefutni. Az első beszélgetés, és az első személyes találkozás között másfél hét telt el. Ezalatt gyönyörű leveleket kaptam és küldtem, naponta többször beszéltünk telefonon, éjszakánként pedig 1-1,5 órát is telefonáltunk. Kezdett kialakulni köztünk valami. Azt mondta, azt írta, hogy nem tudja elhinni, hogy valaki ennyire megfogta, ráadásul úgy, hogy személyesen még nem is találkoztunk. azt írta, olyanokat tud nekem mondani, amit máskor nagyon lassan mond ki. Hogy nagyon boldog, hogy megismert, és szeretné ezt az érzést nagyon sokáig érezni. Hogy szeretne – ha én is úgy gondolom – egy komoly, őszinte kapcsolatot, nem futó, egy éjszakás kalandot. Hogy boldog szeretne lenni, velem. Hogy nem telik el óra úgy, hogy ne gondolna rám.

Az én érzéseim is ilyenek voltak. Folyamatosan rá gondoltam, ha beszéltünk, egyszerűen nagyon jó kedvem lett, a hangja felvidított. Kicsit meg-ijesztett, mennyire kötődöm hozzá, milyen fontos számomra, de ez az ijedtség nem félelmetes volt, csupán meglepő.

A személyes találkozás előtt nem sokkal – először suttogva a telefonba – kimondta a szót: „Szeretlek”. Nem tudtam elhinni, hogy ezt hallom. Először csak annyit tudtam válaszolni, hogy „Én is”. Mikor megkérdezte „Mit?”, kellett néhány másodperc, hogy én is ki tudjam mondani a varázsszót. Bevallom, nehéz volt, hisz először mondtam ki ezt a szót, ő volt az első, akinek így kimondtam. Nehéz volt, hisz először éreztem így valaki iránt, s ez felkavaró volt. Úgy éreztem, ettől szebb nem lehet az élet, s bíztam benne, hogy ha nem is örökké, de sokáig fog tartani ez az állapot.

Majd elérkezett a várva várt nap, mikor végre személyesen is találkozhattunk. A sztrájk miatt még mindig nem közlekedtek rendesen a vonatok, így tehát 6 órát kellett zötykölődnöm, míg Budapestre értem. És február 11-én, pénteken 1 órakor végre először élőben megpillanthattuk egymást. A gyomrom morzsányi volt, a szívem majd kiugrott a helyéről, hisz oly csodálatos érzelmek, oly különleges szavak és vallomások után ott álltunk egymással szemben a valóságban is. Ahogy mondta, végre felkerült az i-re a pont, hisz az élő ember is tetszik neki, nem csak a kép, a hang, a beszéd, elhárult az utolsó félelme is.

Csodálatos három napot töltöttünk együtt. Azt kívántam, soha ne érjen véget az együttlét. De sajnos vasárnap délután el kellett válnunk, s én a kínok kínját éltem át, hogy el kell jönnöm a szeretett embertől. Mivel a sztrájk még mindig tartott, a vonatút megint 6 órás volt. Ez alatt az idő alatt újra átéltem az együtt töltött időt, s iszonyatos hiányérzet tört rám. Az én érzelmeim még mélyebbekké váltak, hisz úgy éreztem, a másik fél részéről is komolyak az érzések, a levelek, telefonbeszélgetések, az együtt töltött idő is ezt támasztották alá.

Egy hét múlva tudtunk újra találkozni, addig pedig folyamatosan, egyre jobban felszította szerelmem tüzét leveleivel, vallomásaival, szép szavaival. Ez a második találkozás csak néhány órás lehetett, hisz este külföldre utazott. Mikor el kellett búcsúzni, s kiléptem az állomásról, eddig soha nem érzett magány, soha nem érzett szomorúság tört rám. Ahogy a kollégium felé mentem, ahol az éjszakát töltöttem, megint kimondhatatlan hiányérzet tört rám.

Így visszatekintve, lehet, hogy ezekkel az érzésekkel a jövő szele csapott meg. Úgy érzem, ez a bécsi út volt a válaszvonal.

Másnap hazaértem, s küldtem egy több oldalas, nagyon mély levelet. Meglepő volt, de válasz nem érkezett. A következő hidegzuhany az volt, mikor az előre beharangozott üzleti látogatást abban a városban, ahol én lakom, egy másik kolléga intézte. A nagy döbbenet pedig néhány nappal ezután érkezett, egy levél formájában. Leírta, hogy a két éves kapcsolata csak két hónappal ezelőtt fejeződött be, és most nem tudja, mit akar. Időre van szüksége, nem tudja, bele tud-e kezdeni egy új kapcsolatba. Nem akarja a szabadságát elveszíteni. Én a beszélgetéseink során mindig azt hangoztattam, hogy egy kapcsolat nem a szabadság feladása, hisz az nekem is fontos.

Egyszerűen össze voltam zavarodva ezek után. Három hétig bizonygatja, hogy mennyire szeret, csak azt hallom, hogy mennyire meglepték őt is az érzések, amiket előhoztam belőle. Most pedig hirtelen váltanak az érzései, amiket előhoztam belőle. Most pedig hirtelen váltanak az érzései, s időre van szüksége. Próbáltam tisztázni, hogy mit jelent számára, hogy időre van szüksége, én mit csináljak, hogyan viselkedjek, s kértem, legyen őszinte. Megbeszéltük, hogy a már előre eltervezett hétvégén meglátogatom, s személyesen tisztázzuk a dolgokat. Az utazás előtt egy nappal meghiúsította a személyes találkozást, egy kétes külföldi útra hivatkozva.

Újabb egy hét szenvedés következett, hisz nem tudtam, hívhatom-e, be-szélhetek-e vele. Majd úgy döntöttem, lépek én. Előzetes értesítés nélkül felutaztam, s meglátogattam. Enyhén meglepődött, s ahogy észrevettem, nem igazán örült a megjelenésemnek. Mindössze annyit mondott, hogy még nem döntött, és ne akarjam kikényszeríteni belőle a döntést, néhány napon belül megkapom a válaszát. És sajnos most nem ér rá, mivel este 10-kor Bécsbe utazik üzleti ügyben, a holmija már lent van, csak a papírokat várja a kollégáitól. Igazából nem is tudtam, mire számítottam, mikor felmentem. Vagy arra, hogy be sem enged, vagy arra, hogy tisztázzuk a dolgokat. Újfent többször is őszinteséget kértem tőle, és eljöttem. Másnap reggel pedig megbizonyosodtam az őszinteségéről. Valószínűleg emberfeletti dolgokra képes, vagy pedig Bécsben éjszaka is dolgoznak az emberek, mindenesetre reggel már a munkahelyén volt.

A következő nap pedig megérkezett a levél. Bár kértem, hogy döntését telefonon közölje, úgy látszik, sem ehhez, sem sok esetben az őszinteséghez nem volt bátorsága. Természetesen nem kész egy kapcsolatra, érzelmileg talán még kötődik az előző kapcsolatához. Még nem áll készen egy új kapcsolatra, időre van szüksége, hogy eldöntse, hogyan tovább. Nem akar kötődni senkihez, nem akarja a szabadságát feladni. nem akar kínozni, tovább kötni. Sejti, és tudja, hogy mit érzek, hisz volt ilyen helyzetben.

Bár már a legutolsó találkozáskor tudtam, hogy semmit nem akar, mégis nagyon fájt. Fájt, hisz nem ezen a néhány napon múlott a döntése, fájt, hogy nem mondta el akkor, ott, személyesen, fájt, hogy még csak arra sem méltatott, hogy telefonon mondja meg, de a legjobban az fájt és fáj a mai napig, hogy rezzenéstelen tekintettel egy hazugság mögé bújva rázott le akkor.

Sok kérdés merült fel bennem, sok dolgot nem értek, még most is zavarodott vagyok. Mi késztethet egy embert arra, hogy érzéseit szinte egyik pillanatról a másikra megváltoztassa? Talán felbukkant az előző kapcsolat. Talán megijedt a komoly és őszinte érzésektől, az enyémektől vagy a sajátjaitól. Talán soha nem is voltak komoly, őszinte érzései. Ha nem akar semmit, miért nem lehet nyíltan, őszintén kimondani, miért kell hazugságok mögé bújva a másikat ezzel is tovább keseríteni. Ha kötődik még egy kapcsolathoz, miért kezd komolyan egy másikba. Vagy ha már belekezdett, miért nincs bátorsága kipróbálni azt? Nem értem, és nem is fogom megérteni ezeket a dolgokat soha. A legrosszabb, hogy nem tudom elfelejteni ezt az egészet. Túl sokat jelent nekem, hibásan túl nagy érzéseket, túl nagy darabot tettem bele a kapcsolatba magamból ahhoz, hogy ezt a húrt a szerelem lantján csak úgy egyszerűen elvágjam. Képtelen vagyok rá.

Mindenesetre nagyon sokat tanultam. Egy rövid időre megízlelhettem az igazi szerelem csodáját, s nagyon rövid idő múlva az igazi szenvedést is. Többet tanultam, mint szerettem volna, mint ilyen rövid idő alatt kellett volna. Most még fáj minden, még semmi másra nem tudok gondolni. Most szörnyen érzem magam. Felidézem a csoda minden percét, úgy hogy közben tudom, a csoda nincs tovább. Néha próbálok úgy gondolni minderre, hogy csak egy álom volt. Néha próbálom elhitetni, hogy a mostani állapot csak szörnyű rémálom. Talán néhány másodpercig sikerül hinni. De aztán tudom, hogy a múlt is, a jelen is, és így a jövő is csak a fájó, magányos valóság.

Ahogy ezeket a sorokat írom, s kinézek az ablakon, csodálatosan süt a nap, s közben hatalmas pelyhekben hullik a hó. A távolban a felhők szinte világítanak a tavaszi napsugarak erejétől, az előtérben pedig lassú méltósággal, sűrűn hullnak a hideg hópelyhek.
Milyen kétszínű is az élet!

Péter

Címkék:  , ,

Mit szólsz hozzá?

Következő HTML karakterek használhatóak: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>