Történetek

Szerelem az ellenséggel

E rovat szerkesztőjeként több ízben volt alkalmam személyesen is találkozni a történetüket kitáró főszereplőkkel, de egyetlen pár találkozásának sem voltam még ilyen közeli tanúja. Az alábbi történet számomra éppen egy évvel ezelőtt, 2000. március 10-én, egy Kanadából érkezett emaillel kezdődött.

Laurie első levele

Kedves Andrea! A weben találtam rá internetes love story gyűjteményedre, magam is egy hasonlót élek át éppen. Közel egy éve levelezem a kedvesemmel, Ratkoval, akivel a jugoszláviai háború ideje alatt ismerkedtem meg az ICQ-n. Végigéltem vele a NATO támadás minden napját, a távolból segítettem neki elviselni azokat a rettenetes éjszakákat, amikor ő Belgád központjában a városra hulló bombáktól és a katonai behívó megérkezésétől rettegett. Sajnos a kanadai állam megtagadta tőle a beutazási engedélyt, ezért úgy döntöttünk, egy olyan országba megyünk, amely mindkettőnket szívesen lát: találkozásunk színhelye Budapest lesz.
Nem tudom, érdekel-e a történetünk, előljáróban csak annyit, hogy ez a legmélyebb és legteljesebb barátság amit valaha átéltem.

A történet

Nem kellett sokáig várni a válaszra, érdeklődésemre még aznap megérkezett Laurie második levele, melyben Ratkoval való megismerkedésének történetét mesélte el:
Amikor a NATO támadást indított Jugoszlávia ellen, elszörnyedve néztem a háborús tudósításokat a tévében. Az eseményeket folyamatosan közvetítették a híradások, de én sokkal kíváncsibb voltam az ottani emberek véleményére. Belegondoltam, hogy ez az első olyan háború az emberiség életében, amikor az intenetnek köszönhetően közvetlen, élő kapcsolatot létesíthetünk a háborúban szenvedőkkel.

Elhatároztam, hogy keresek a neten egy koszovói beszélgetőtársat, de hiába pásztáztam át az ICQ-t, nem találtam senkit, aki tudott volna angolul. A keresés során azonban, akárhogy változtattam a keresési paramétereket, következetesen Ratko neve jelent meg a lista élén. Vele azonban semmiképpen nem akartam kapcsolatot kezdeményezni, mivel láttam, hogy belgrádi, és ugyebár a szerbek mégiscsak az ellenségeink. Miután lemondtam a koszovói kapcsolatról, jobban megnéztem Ratko profilját. Miért ne? Lehet, hogy ő is tud valamit mesélni Koszovóról. Épp az én korosztályom (én 36 éves vagyok, ő 37), jól beszél angolul, számítógépes grafikus, és szereti a kutyákat. Hmm, gondoltam, legalább van valami közös is bennünk, és megeresztettem felé egy üzenetet. Az elsőre nem válaszolt, a másodikra sem, de szerencsére elég kitartó voltam, és végül ezt
írtam neki:
– Nézd, szeretnék többet tudni erről a háborúról. Érdekel az ott élő emberek véleménye, meg akarom érteni a politikát. Ígérem, nem foglak hosszan feltartani és nem románcot keresek. Kérlek válaszolj!
Erre aztán végre megjelent Ratko válasza:
– OK, OK, kérdezz bátran!

Így kezdődött első közös chatünk, itteni idő szerint éjfélkor, és olyannyira belejöttünk, hogy hajnal négyig nem tudtunk leszakadni a vonalról. Másnap aztán folytattuk a beszélgetést, és következő nap megint. Egy hét után már éreztük, hogy valami különleges dolog indult el kettőnk között. Az elmúlt évben nem tudom megszámolni, hogy hány emailt és telefonüzenetet váltottunk, és sorozatos kudarcok ellenére nem adtuk fel a reményt, hogy személyesen is találkozzunk végre. Úgy tűnik, már csak néhány nap, és az álmunk valóra válik.

Életem nagy napja vagy nagy tévedése?

Laurie harmadik levele, elutazása előestéjén:
Holnap indul a repülőgépem Budapestre. Rettenetesen izgatott vagyok, hiszen egy olyan országba utazom, ahol soha nem jártam, hogy találkozzam egy férfival, akit most látok majd életemben először. Aki ráadásul a legjobb, legközelibb barátom. Hát nem komikus? Összecsomagoltam a holmim, és most itt ülök az útitáskák között, teljesen összezavarodva. Arra gondoltam, talán segíthetnél nekem. Tudod, én senkit nem ismerek Budapesten. Ha elgondolom, hogy miután látatlanban átutaztam a fél világot miatta, ott állok majd egy számomra idegen városban, az utazástól és izgalomtól teljesen kimerülten, elfog a félelem. Megnyugtatna a tudat, hogy van a közelben valaki, aki tud rólam és aki segít, ha esetleg valami baj történik, és kiderül, hogy csak tévedés volt az egész, szörnyű nagy butaságot tesz Ugyan, hiszen, tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni, csak az idegesség beszél belőlem:-). Azért mégis jó lenne, ha ott lennél elérhető közelségben, csak a biztonság kedvéért! Ha pedig mégis minden úgy történik, ahogy elképzelem, akkor pedig te lennél az egyetlen szemtanúja a találkozásunknak, és akár meg is örökíthetnéd egy kamerával ezeket a pillanatokat. Ugye megteszed?

Találkozás Budapestenszerelem-az-ellenseggel3

Bár Laurie leveléből pontosan tudtam a repülőgép érkezési idejét, mégsem akartam a gyertyatartóként feszengeni a repülőtéri nagy találkozásnál, viszont kamerával és a vészhelyzetre beüzemelt mobillal felszerelkezve várakoztam a megbeszélt szálloda halljában. Mivel egyikükről sem láttam korábban fényképet, egyedül arra hagyatkozhattam, hogy viselkedéséből, mozdulataiból, vibrálásából felismerem majd a keresett párost. Nem volt nehéz dolgom: a fontoskodó üzletemberek, komoly házaspárok és nyüzsgő turistacsoportok forgatagából kitűnt Laurie és Ratko alakja, amint beléptek a forgóajtón, azonnal megismertem őket. Arcukon fáradtság, öröm, és óriási megkönnyebbülés látszott . Laurie nevetve vallotta be Ratkonak, milyen elővigyázatossági intézkedéseket hozott, melyre akkorra már mindannyiunk számára nyilvánvalóvá vált – semmi szükség nem volt. Ellenben kattogott a fényképezőgép, hálásabb feladatot ebben a pillanatban el sem lehetett képzelni.

Eljegyzés a harmadik nap

Másnap délután folytattuk a fotózást a Duna korzón, az ott készült képek, legalábbis ami azokból megmaradt ugyanis nagy részüket később stílusosan elvitte a hírhedt ”I love you” vírus azóta is féltve őrzött relikviák Laurie és Ratko albumában.
”El sem hiszed, milyen jó annyi idő után végre együtt lenni! Egyszerűen nincs szükségünk szavakra. Annyit de annyit beszélgettünk az elmúlt egy évben, – tényleg, hiszem mást sem csináltunk csak szavakat küldtünk egymásnak – hogy most olyan jó csendben, nagyokat hallgatva élvezni az együttlétet, egymás közelségét.” vallják nagy egyetértésben.
Harmadnap csörren a telefon, és már meg sem lepődöm amikor Ratko bejelenti.
– Andrea, eldöntöttük, összeházasodunk!! Itt és most Budapesten szeretnénk megtartani az esküvőt. Lennél az esküvői tanúnk?
Örömmel igent mondok és a másnap együtt megyünk a polgármesteri hivatalba, hogy megtudjuk, van-e ennek valami akadálya. Hamarosan kiderül: van.
Az anyakönyvvezetőnél

szerelem-az-ellenseggel2Vidám hangulatban lépünk be a városházára, ahol elkalauzolnak bennünket az külföldi állampolgárokkal foglalkozó anyakönyvvezetőhöz. Tolmácsolom az ifjú pár kérését, a válasz egyhamar azonban egyhamar lelohasztja jókedvüket. Alig győzik jegyzetelni az esküvő iránti kérelem beadásához szükséges iratok listáját. Ratko közben beszélgetni próbál a tudnivalókat mechanikusan daráló hivatalnoknővel:
– Nem is érdekli, hogyan ismerkedtünk meg?
– Nem, nem érdekel. – mondja közönyösen, és folytatná a tennivalók sorolását..
– Nem baj, mi akkor is elmondjuk. Az interneten! Az interneten találkoztunk!
– Az interneten??? Hmmm, olyan még tényleg nem volt. Sokminden volt már, de internet, az még nem volt – csillan fel az érdeklődés szikrája az anyakönyvvezető szemében, majd – miközben Laurie és Ratko az összeismerkedés pillanataira emlékezve cinkos nevetéssel összebújnak – mint aki már valóban sokat látott hivatása során halkan hozzáteszi:
– Remélem egy év múlva is ugyanilyen boldogok lesznek! Látom, most nagy a szerelem!

Hajsza a papírokért

Miért van az, hogy az életünk papírok gyűjtögetéséből áll? Laurie és Ratko beletörődnek, hogy budapesti esküvőjükhöz egy halom hivatalos iratra, és azok hiteles magyar fordításaira van szükség, így azzal a szilárd elhatározással indulnak mindketten vissza saját hazájukba, hogy néhány hónap múlva, a listán felsorolt összes tennivalót kipipálva, a kérelem beadásától számított kötelező várakozási idő letelte után ugyanitt találkozunk. A búcsúzásig természetesen kihasználnak minden percet, Budapest romantikus helynek bizonyul a hátralévő napok eltöltéséhez.

Három hónap bizonytalanság

A fájdalmas elválás után újra vissza a virtuális kapcsolathoz: intenzív email váltások és végigsírt telefonbeszélgetések időszaka következik.
Közben Laurie új állást kap: határőrként dolgozik egy kanadai-amerikai határállomáson. ”Gyűlölöm, hogy a bevándorlási hivatal munkatársaként épp azt kell tennem, amitől magam is szenvedek: embereket kell elválasztanom egymástól.” írja levelében. Minden rosszban van valami jó, a határállomás barakkjában egyedül töltött 12 órás szolgálat alatt mellékállásban angol nyelvtanári munkáját is elvégzi, a maradék szabad idejében pedig szenvedélyének hódolva verseket, regényt és persze emaileket ír.

Ratko, bár igazán tehetséges webgrafikus, hazájában egyre kevesebb megrendelést kap: az ottani cégek, ha egyáltalán túlélik a gazdasági válságot, saját alkalmazottaik fizetését sem mindig tudják kiadni, nem valószínű, hogy szoros költségvetésükből weboldalak tervezésére adnak ki megrendelést. Laurienak közben sikerül egy kanadai telemunka megbízást szerezni számára. Ratko tudása piacképesnek bizonyul, alig várja, hogy odakinn is bizonyíthasson.

A hírek alapján bármi megtörténhet a Milosevic uralta Jugoszláviában, nincs kizárva a polgárháború veszélye, ezért Laurie minduntalan sürgeti Ratkot, hagyja el az országot, nehogy az utolsó pillanatban egy katonai behívó kettébe törje terveiket. Már éppen összegyűltek a szükséges papírok amikor váratlan fordulatot vesznek az események: csupa nagybetűs email üzenet érkezik: a budapesti esküvő törölve, Ratko valami csoda folytán mégiscsak megkapta az amerikai beutazó vízumot! Mielőtt a hatóságok meggondolhatnák magukat, repülőre ugrik, és több mint három hónapos távollét után újra magához öleli Lauriet, aki életében először New York-ba is elutazik, hogy ott találkozzon vele.

Villám-esküvő

New Yorkból északra, a Quebec közeli Vermontba utaznak és egy határmenti kisvárosban megtartják az esküvőt. Laurie így számolt be az eseményről:

Először úgy terveztem, hogy csak mi ketten leszünk, nem hívünk meg senkit, de bűntudatot éreztem, és az utolsó pillanatban mégiscsak meghívtam a szüleim. 15 perccel az esküvő előtt berohantam egy esküvő boltba, átöltöztem a rajtam lévő farmerből egy szép új ruhába, miközben apám és Ratko odakinn vártak rám. A boltos, mikor látta, mennyire rohanok, még a kezembe nyomott egy virágcsokrot, amit a bolt kirakatából vett ki. Igen komikus volt az egész, de végül gyönyörű időt fogtunk ki, ragyogó napsütésben, egy tó partján esküdtünk össze. Azt hiszem, nagynehezen a szüleim is elfogadták, hogy számomra Ratko jelenti a boldogságot, és minden vágyam, hogy vele éljem az életem. Kanada földjére már ifjú házasokként léptünk be. Ezek voltak életem legszebb napjai.

Küzdelem a hatóságokkal

Az új évben írt leveléből érezhető, hogy Laurie tele van bizakodással, de nem tudja elrejteni keserűségét.

A Karácsonyt szolgálatban kellett töltenem, de Ratko is velem tartott. Épp elégszer álltak már közénk az állam és hivatalai, úgy döntöttünk, hogy legalább ezen a napon nem hagyjuk, hogy szétválasszanak minket. Ratko szerb állampolgársága miatt mintha átok ülne rajtunk, Kanada nem szívesen fogadja be, és kész kálváriát járunk a szükséges papírok megszerzéséért. A hatóságok minduntalan háborús bűnöst sejtenek benne, a hosszadalmas kivizsgálás pedig igencsak próbára teszi a türelmünket. Ratkonak a kényszerű munkanélküliség mellett ráadásul még kell bírkóznia az eltérő mentalitással, nyelvi problémákkal, kulturális különbségekkel és a honvággyal is.
Sajnos, belátható időn nem valószínű, hogy megkapja a várva várt munkavállalási engedélyt, ami pedig szükséges lenne ahhoz, hogy családot alapítsunk, de ha arra gondolok, hogy másfél évvel ezelőtt még arra sem láttunk esélyt, hogy egyáltalán találkozzunk, és most a felesége vagyok, szép kis lakásban élünk, és vele töltöm az ünnepeket, akkor csak mosolyogni tudok mindenen.

Mit szólsz hozzá?

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.