Megtartani a szerelmet a mindennapok nehézségei közt nehéz feladat. Ha a párnak a távolsággal és a kötelességekkel is meg kell küzdeni, akkor szinte lehetetlen.
20 éves, miskolci lány vagyok. 2000. június 21-én érkeztem az USA-ba, Georgiába. 2000. június 22-én felléptem a Gyalogló Chatre NoraBaBa névvel. 12:26-ig semmi érdekes nem történt. Beszélgettem fiúkkal a szokásos dolgokról – Hány éves vagy? Honnan írsz? stb. 12:27-kor rám klikkel egy (KrisztianFL) nevű fiú. Nem válaszoltam neki, csak miután harmadszorra is rámköszönt: szia! Innen indult az egész történet. Nóra és Krisztián felejthetetlen és hihetetlen meséje.
12:27-től hajnali 5-ig folyt a csevegés köztünk. Ismerkedtünk, beszélgettünk. Mindketten észrevettük, hogy nagyon sok közös dolog van kettőnkben. S ez tetszett nekem is és Krisztiánnak is. Krisztián küldött nekem egy fotót magáról e-mailben. Amikor megláttam, arra gondoltam: -Milyen helyes fiú és ráadásul még kedves, aranyos is. Június 24-én hívott fel először. Én éppen főztem, sürögtem-forogtam a konyhában. Megcsörrent a telefon. A hangja jó benyomást keltett bennem. Melegség és nyugodtság áradt belőle. Sokat beszélgettünk általános dolgokról. Örültünk nagyon egymásnak, hogy ebben a nagy Amerikában így megtaláltuk egymást. Krisztián 18 éves lesz, Floridában él az édesanyjával, tőlünk 6 órányi autóútra. Ez itt az USA-ban nem nagy távolság.
Otthon habzsoltam az életet, a barátnőimmel jártunk bulizni. A miskolci diszkós éjszakákat áttáncoltuk, átszórakoztuk. Minden hétvégén más fiúval táncoltam és foglalkoztam, de egyik iránt sem éreztem semmit, minden a buli kedvéért volt. Örültünk az életnek. Nagyon könnyen “szerelembe” tudok esni. Imádom a szép fiúkat. Szeretem, ha egy fiú ad magára, szép a keze, az arca, és mindent megtesz azért, hogy jól nézzen ki. Krisztián előtt minden fiúban találtam valami kivetnivalót, ami nem tetszett. Ő TÖKÉLETES VOLT SZÁMOMRA. Naponta többször is hívtuk egymást és minden beszélgetés után egyre közelebb kerültünk a másikhoz. Én is küldtem neki fotót levélben. Amikor megkapta, azonnal felhívott, hogy elmondja, mennyire teszem neki és hogy én tökéletes vagyok a számára. Örültünk egymásnak, boldogok voltunk. Sokmindent elmondtam Krisztiánnak, talán olyat is, amit nem kellett volna. Krisztián ahogy ezeket a dolgokat hallgatta, nagyon elszomorodott és megdöbbent: – Egy 20 éves lánnyal hogy történhetett ennyi minden?! Minden beszélgetésünk után, mely a chaten és telefonon folyt, egyre jobban szerettünk volna találkozni, látni egymást. Tervezgettük, vajon milyen lesz, amikor először megpillantjuk a másikat. Megszerveztük a nagy találkozást. 2000. július 27-én. A 6 órás utat végigizgultam, a gondolataim ezer felé csapongtak:
-Mi van, ha nem is tetszik nekem? Mi van, ha én nem tetszem neki? Mi lesz az ő és az én reakcióm, amikor meglátjuk egymást?
Megbeszéltük, hogy a TEXACO benzinkútnál várjuk, Altamonte Springsen, Floridában. Felhívtam Krisztiánt, hogy megérkeztünk és 10 perc múlva ő is ott volt. Mikor megérkezett, én csak álltam és néztem őt. Nem tudtam mi fog történni, nem gondoltam semmire. Kiszállt az autóból és abban a pillanatban megnyugodtam. Az a fiú szállt ki az autóból, akibe első látásra beleszerettem. Bezárta a kocsiajtót és elindultunk egymás felé. Boldogan mosolyogva mélyen a másik szemébe néztünk és szájon csókoltuk egymást. Krisztián és a testvéreim bemutatkoztak, ugyanis én a nővéremmel és a bátyámmal mentem le Floridába hozzá. Egyedül nem engedtek el. A bemutatkozás után én Krisztián autójába ültem és elmentünk hozzájuk. A testvéreim utánunk jöttek kocsival. A kocsiban egymás kezét szorongattuk. Egyszerűen nem hittük el, hogy az immár nagyon jól ismert hang mellé most már egy arc, egy test is tartozik, és hogy együtt vagyunk. Hihetetlen volt mindkettőnk számára. Én akkor döbbentem rá, milyen kincsre leltem. Boldog voltam, hogy van egy olyan fiú, aki ugyanazt érzi irántam, mint én őiránta, hogy tetszünk egymásnak.
Krisztián előtt soha nem éreztem ilyet. Nem fogtam fel, hogy megtaláltam azt a fiút, aki addig csak az álmaimban létezett. Sírni tudtam volna a boldogságtól. Ez a nap gyönyörűen telt: együtt voltunk, puszilgattuk, csókolgattuk egymást. Este 6-kor elindultunk hazafelé. Mindketten szomorúak voltunk, hogy el kell válnunk. Augusztusban még egy hétre lementem hozzá. Csodálatosan telt, minden tökéletes volt. Boldoggá tettük egymást. Nem törődtünk senkivel. Mikor eljött a hazautazásom napja, együtt sírtunk és vigasztaltuk egymást. Nem akartunk már soha elszakadni a másiktól.
Miután hazajöttem, jöttek a bonyodalmak. Állandóan félreértettük egymás szavait és mondatait. Sehogy sem volt jó, pedig még akkor is maximálisan szerettük egymást. Veszekedtünk a chaten és telefonon is minden kis hülyeség miatt. De ez azért volt, mert szenvedtünk a másik hiánya miatt. Én szeptember 11-én megyek dolgozni New Jersey-be, így még messzebb kerülünk egymástól. Kapcsolatunknak egy csúfosan félreértett mondat vetett véget. Azt mondják, a szerelem legyőz minden akadályt és távolságot. Eddig a pillanatig én is ezt gondoltam. De már nem. Pedig mi tökéletesek voltunk együtt, mindenki irigyelt minket a boldogságunkért. De vége lett. Sajnos. Pedig még mindig szeretjük egymást és rettenetesen hiányzunk a másiknak és gyakran írunk emailt egymásnak, de már nincsenek benne szerelmes szavak. Vége lett. Mindketten abban a tudatban éljük le az életünket, hogy megtaláltuk és mégis elvesztettük a nagy Őt.
Nóra
