Anita megtalálta a szerelmet az interneten, de sajnos hamar el is veszítette. Mégsem csalódott, hiszen egykori partnere életre szóló élménnyel ajándékozta meg.
Sokáig hittem abban, hogy tévedés áldozata az, aki a neten talál magának társat. Bemeséltem magamnak, hogy én nem keresek senkit, egyszerűen csak ismerkedni akarok. Hol a Randivonalon voltam, hol a Bulineten. Aztán rá kellett jönnöm, hogy hiába van sok ismerősöm, mégis magányos vagyok, és valójában nem mást, mint szerelmet kerestem.
Kismillió fiúval megismerkedtem, de a személyes találkozás mindig döbbenetes volt. Senki nem volt rám hatással, még csak apró szívdobogást sem éreztem. “Válogatós vagy, lányom!” – ezt vágta anyu a fejemhez. Lassan kezdtem neki igazat adni, de aztán belegondoltam, hogy miért is ne lehetnék válogatós? Nem vagyok csúnya, sem buta, könnyen feltalálom magam, meg lehet velem jelenni stb. Maradtam hát a levelezéseknél, de csak nem bírtam ki, hogy néha-néha ne találkozzam egy-két fiúval/férfival.
Két év múlva aztán megtalált egy fiú. Fiatalabb volt nálam, képet küldött. Szimpatikusnak találtam, bár ő sem volt rám különös hatással. Két levél után már találkozni akart velem. Épp rossz időszakomat éltem, és felelőtlenül azt találtam mondani neki, hogy oké. A találka előtt borzasztó lelkiismeretfurdalásom volt, mert egyáltalán nem szándékoztam vele beszélgetni, sőt már találkozni sem, de meggyőztem magam, hogy nem vagyok olyan bunkó, hogy nem megyek el, és nem is üzenek neki, hogy ne várjon rám. Fél órát bárkivel ki lehet bírni! Ezzel nyugtattam magam.
Aztán megláttam. Ő még nem tudta, hogy milyen vagyok, nem kapott rólam képet. Őszintén tudtam mosolyogni, főleg, amikor megláttam a döbbenetet az arcán. Mást várt. Nagyon mást. A kezdeti zavart hamar átléptük, és a pub felé menet már az is eszembe jutott, hogy ez a fiú életben sokkal helyesebb, mint a képen. Nekiálltunk beszélgetni. Jó humora volt, állandóan megnevettetett. Azt vettem észre, hogy a tervezett fél óra helyett már a második órája ülök vele együtt. Bátortalanul kérdezte, hogy találkozunk-e még. Persze, de azért biztosabb a levelezés. Naponta több levelet is váltottunk.
Egy hét múlva rám jött a dili, és megkértem, hogy ne találkozzunk többet. Már írni sem akartam neki. A volt szerelmemmel magyaráztam az egészet. De ő nem hagyta magát. Írt és nemsokára újabb randit ajánlott. Oké, de csak haveri alapon, de ne akarjon behálózni, mert attól rosszul vagyok! A Margit szigeten találkoztunk. Séta, órákig tartó dumcsi, este már én ajánlottam a mozit. Nagyon jól eső érzés kerített magába. Ez a fiú nem volt erőszakos, nem játszotta meg magát, mindenre volt egy-két poénja. Egy hétfő este újra találkoztunk. Sétáltunk, beültünk pár helyre, ittam egy kis bort. Végre nem kellett görcsölnöm, felszabadultam tudtam vele viselkedni. Éjjelre aztán belémbújt a kisördög. Ő lekéste az utolsó villamost, esett az eső, ott álltunk a megállóban, én meg odahajtottam a fejem a vállára. Átölelt, de alig éreztem, annyira óvatos volt. Azt hiszem, én kezdeményeztem, hogy végre megcsókoljon. De akkor elszabadultak az indulatok. Végre valaki, aki úgy csókolt, ahogy mindig is szerettem volna, hogy csókoljanak. Álltunk, nem akartunk betelni a másikkal, és én, aki világ életemben utáltam a nyilvánosság előtt bármit is csinálni, most nem érdekelt semmi, csak az, hogy ne legyen vége ennek a csodának. Nem lett vége. Másnap folytatódott, aztán harmadnap. Halálosan beleszerettem a fiúba. Sok időt töltöttünk együtt, a nyaralást kezdtük tervezni, egy hét után már a családjához vitt bemutatni, amit azelőtt soha nem tett.
Boldog voltam! Olyan boldog, mint 26 és fél év alatt még soha. Másfél hét után történt valami. A mai napig nem jöttem rá, hogy mi volt a baj. Én hibáztam? Rosszat szóltam? Eljött hozzám és elmondta, hogy még élni akar. Szeret engem, de nem szerelmes. Ő, akire pedig mindenki azt mondta, hogy úgy néz rám, mint egy Istennőre! Nem akarta folytatni, bár elveszíteni sem akart. Időt kért. Tudja, hogy velem akar élni, de nem most. Minden összeomlott bennem. Bánatomban újra felraktam magam a netre. Bár nagyon büszke ember vagyok, felhívtam telefonon, és kértem, hogy talákozzunk tisztán plátói alapon. Belement. Jól éreztük magunkat. Aztán az utcán elkapott, hogy már nem bírja tovább. Úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta. Engedtem neki, miért is ne engedtem volna, hiszen én is erre vágytam! De másnap megint csak azt írta, hogy még fiatal, élni akar stb. Pedig én soha nem gátoltam meg semmiben! Az eszem tudja, hogy csúnyán kihasználtak, de a szívem nem képes elengedni őt. Elkezdtem megint találkozni fiúkkal a netről. Csalódás mindenki! Senki nincs rám olyan hatással, mint ő. Várom, hogy hívjon, vagy írjon, hiszen azt mondta, hogy nem akar elveszíteni! De semmi. Egyedül vagyok, magányos.
Ez az én storym a nettel. Bár nem happy end a vége, azért mégis neki köszönhetem az a rövidke, de annál intenzívebb kapcsolatot. Mert szerelem volt. Most már biztos vagyok benne, hogy az ő részéről is az volt. Köszönöm, hogy meghallgattatok!
Anita
