”Szívből kívánom, bárcsak mindazok, akik a közhit szerint szeretni tartoznak egymást, így szólnának egymáshoz két pofon között: – Egy kicsit kevesebb szeretetet, ha lehetséges, és egy kicsit több elemi tisztességet.”
Előjáték előtt – virtuális szerelem
| Még nem is tudsz rólam. Még nem is hívsz. Még nem is nézel rám. Még egy szót se szólsz. Még nem is simogatsz meg. Még nem is bújsz hozzám. Még nem is csókolsz meg. Még nem is vetkőzünk le. Még nem is történik semmi. |
De már tudsz rólam. De már hívsz. De már nézel rám. De már beszélsz, De már megsimogatsz. De már bújsz hozzám. De már megcsókolsz. De már levetkőzünk. De már minden megtörténik. |
Bevezető
Reggel van. A legrohadtabb a reggel. Fel kéne kelni. Egyedül.
Valószínűleg számodra is felejthetetlen volt az első alkalom, amikor az Internetre csatlakoztál. Kezdetben valamennyien a bőség zavarával küszködünk. Azután egyre inkább megtanuljuk a világháló használatát, s fölfedezzük az egyik legizgalmasabb lehetőséget: a többi emberrel történő ismerkedés örömét. Hogy ez az ismerkedés minél könnyebb legyen, számos olyan szolgáltatás létezik az Interneten, amely a társ- és társaságkeresést segíti. Magyarországon az egyik ilyen – nem mellékesen szerintem a legjobb – szolgáltatás a Deltasoft kft. által üzemeltetett BuliNet.
Az alábbi gondolatok közel két év alatt születtek meg bennem. 1998. március 2-án regisztráltattam magam a BuliNeten. Az első, ma már – egy szakítást követően nem használt – nevem – Csé volt. A későbbiekben többnyire úgynevezett beszélő neveim voltak – pl. ‘Csak egy kaland’, ‘Kedves’, ‘VADÁLLAT’, ‘Kötszer’, stb. – tehát olyan nevek, amelyek vagy utaltak valamilyen valódi tulajdonságomra, vagy nyilvánvalóan provokálni akartam velük. Aligha van olyan szerep, amelyet ne játszottam volna el, de soha nem játszottam olyasmit, ami személyiségemtől idegen lenne, függetlenül attól, hogy alapadataimat – magasság, testsúly, iskolai végzettség, nem, családi állapot – a célomnak megfelelően változtatgattam. Ezen két esztendő alatt megismerkedtem olyan lánnyal, akivel csak levelezünk – s ő pl. a BuliNet segítségével ment férjhez. Egyaránt voltak könnyed és nehezen feledhető kapcsolataim, tévedéseim, és igaz, csak kis időre, eljött a várva-várt szerelem is. Szóval, sok mindent megéltem, majdnem bele is haltam.
Szeretlek, BuliNet.
Kórkép
Évezredek óta a műalkotások igen nagy része az emberiséget békeidőben sújtó legnagyobb átokról, a magányról szól. A fejlettebb országok (s világviszonylatban ideértendő hazánk is) lakosságának mintegy harmada hosszabb-rövidebb ideig szenved a magánytól. Iszonyú embertömegről van szó; olyan mentális állapotról, amely azt bizonyítja, hogy az általunk oly felmagasztalt zsidó-görög-keresztény hagyományokra épülő modern civilizáció a legalapvetőbb kérdések terén sem képes előre lépni.
A közel egy évtizede tomboló gazdasági világválság tovább rontott a képen. Különösen nehéz helyzetben vannak azok a generációk, amelyek az elmúlt másfél évtizedben váltak felnőtté. Az erőltetetten kapitalizálódó Magyarország az erőszakon (immár a háborúba torkolló erőszakon) és az önzésen túlmenően semmilyen általános érvényű modellt nem tudott felmutatni. Nagyon jól működő – vagy legalábbis egyáltalán működő – közösségek és szolgáltatások mentek tönkre, az újonnan alakulók pedig az anyagiak hiányában és a szabadidő csökkenése következtében lassacskán erősödnek csak. Elegendő arra utalnom, hogy ún. ifjúságpolitikai célokra 1989-99 között összesen nem fordított az állam akkora összeget (reálértékben), mint 1989 előtt egyetlen esztendőben; hogy a többség számára illuzórikussá vált a felsőfokú tanulmányok zavartalan (nem munka melletti) elvégzése; hogy a családi tőke nélkül indulók számára tisztességes és alkotó munkával általában lehetetlen a lakáshoz jutás. Témánk szempontjából különösen figyelemre méltó, hogy minimálisra zsugorodtak azok a lehetőségek, amelyek a társ(aság)keresés és -találás helyszínei lehetnének. A szegényebbek számára megfizethetetlenek a szórakozóhelyek, a munkahelyi klubok bezártak, és akkor még nem is szóltam a divatos cuccok elérhetetlenségéről. Félelmetesen szűkült a társadalmi mobilitás: sem az egyes korosztályok, sem az egyes jövedelmi rétegek nem járhatók át. Olyan társadalmi problémaözön keletkezett hát, amely milliókat foszthat meg az összetartozás, az együttműködés, a jobb minőségű élet élményétől.
Az ezredvég válságjelenségei – nem beszélve most a háborús fenyegetettségről – meglehetősen közvetlenül érintik a párkapcsolatokat is. A környezet igen kevés példát mutat a jól felépített, végigjátszott szerelemre vagy a közösségi élet szépségeire. Bár szerencsére az emberek nem a filmekből, hanem a valóságból merítik ismereteik zömét, érdemes arra gondolnunk, hogy már alig látunk olyan filmet, amelyben az egymásra pillantás és az ágyjelenet között érdemi idő telne el. Az amerikai típusú, ”kapreál” termékekből szinte soha nem derül ki, hogy a szexen kívül ugyan mi más érintette meg a – mellesleg jól öltözött, napi megélhetési problémákkal és további gondolatokkal nem terhelt – két embert. Nem véletlen, hogy a Szerelmes Shakespeare olyan sikeres: ebben a lenyűgözően szépen megcsinált mesében legalább érzelmileg lehet azonosulni a hősökkel. A minták hiánya a reális párkapcsolatokban is ahhoz vezet, hogy a párkapcsolatnak nem a beteljesedése, hanem gyakorta a kezdete a nemi közösülés, vagyis hogy erőltetetten gyors a másik birtokba vétele, annak megismerése nélkül.
Némileg ellentmond ennek, hogy a párkapcsolatok belső szerepfelfogását illetően a társadalmi megítélés szemernyit sem változott. Csak nyomokban – sajnos, egyre parányibb nyomokban – látszik, hogy valamikor is voltak emancipációs törekvések, mozgalmak, kisebb sikerek. A rend-szerváltozásnak is köszönhető visszarendeződés – s ilyen szempontból bizony jól tetten érhető e változás ellenforradalmi jellege – is segítette a macsó típusú társadalomszemlélet úgyszólván kizárólagossá válását. A nők kényszerű háztartásbelivé válása erősítette, hogy a férfinak kell eltartania az egész családot, egyáltalán: a férfi legyen FÉRFI. A nő pedig maradjon NŐ: szép – s lehetőleg fiatal – cseléd, a férj csodálója, kurvája, gyermekeinek ellátója és – rabszolgaként ugyan, de – haszonélvezője is. Talán az egyetlen különbség a korábbi időkhöz képest az, hogy a kapcsolatot kezdeményező fél nemcsak a férfi, hanem a nő is lehet.
Az Internet természetesen alapjaiban nem tudja megváltoztatni a társadalmi folyamatokat, inkább csupán tükrözi azokat. Az Internethez való hozzáférés csak a jó munkahellyel vagy a sok pénzzel rendelkezők számára oldható meg – ideértve a középiskolák és felsőfokú intézetek tanulóit, hallgatóit is. Szó sincs itt demokráciáról, még kevésbé esély- vagy feltétel-egyenlőségről.
Ha valaki az Internetet nem csupán passzív szemlélőként – olvasóként – használja, hanem aktív résztvevőként is, akkor a műszaki-kezelési szabályokon kívül a kommunikációs szabályokat is meg kell(ene) tanulnia. Ezek a szabályok azonban most alakulnak. S azért alakulnak oly nehezen, mert az Internet bizonyos szempontból szétrúgja a zsidó-görög-keresztény kultúra egyik alapvonását: a nevesítést. Az Interneten bárki kóborolhat úgy, hogy – hacsak bűncselekmény gyanúja miatt nyomozás nem indul ellene – soha nem derül ki, ki is ő valójában. Nem biztos, hogy ez rossz – sőt, biztos, hogy nem rossz, csak éppen nem nagyon tudunk még mit kezdeni ezzel a jelenséggel.
Ismerkedés a BuliNettel
Aki először vetődik a BuliNetre, és az Internettel is csak most kacérkodik, igen nagy bajba kerül. Az új belépőt szinte semmi nem segíti. Először is, ki kell töltenie egy nem túl bonyolult regisztrációs lapot, amelynek kérdései elég jók, ugyanakkor a kérdésekre adható válaszok némelyike korlátozott. A legsúlyosabb hiba a társ(aság)keresés szándékának szűkös választéka. Nagyon kevés az olyan kérdés, amely indirekt módon akarná kifürkészni az új belépő szándékát és tulajdonságait. Pedig különösen fontos lenne minél pontosabb képet kapni arról, hogy ki az, aki csupán szórakozni jön ide, elsősorban azért, hogy körbebókoltassa magát, s ezen túlmenő vágyai nincsenek (főként a lányokra jellemező ez); s ki az, akinek – fogalmazzunk így – komoly szándékai vannak. Semmi nem tájékoztat arról, hogy a szolgáltatás hogyan működik. Nem derül ki pl., hogy kép hogyan tehető föl a regisztrációs lapra. S az első döbbenet akkor következik be, amikor az ember meglátja a regisztrációs lapját, amely – főként a BuliNet legutóbbi felújítása óta – ronda, rosszul van tördelve, igénytelen.
A BuliNet fő vonzereje persze a csati. Aki még soha nem használt csatit, nem tudja, hová kell beírni azt, amit mondani akar. Nem lehet tudni, hogy az üzenet rendszer, vagyis az üzi (külön levelező program nélkül működő, viszonylag gyors levelezés), valamint a privi (a nyilvánosságot kizáró, két személyre korlátozódó írott beszélgetés) hogyan működtethető, s hogy hogyan kell beállítani a böngészőt, hogy könnyen lehessen törölni a felesleges üzeneteket. Az is véletlenszerűnek tűnik, hogy az üzemeltető mikor törli az üzeneteket. A csati csak SVGA képernyőn látszik, mert a szürke háttér a kisebb felbontású képernyőn csaknem olvashatatlanná teszi a szöveget. Előny viszont a csati áttekinthetősége különösen annak számára, aki képes húsz sort folyamatosan figyelemmel kísérni. Az időnkénti örvendetes fejlesztésekről sincs megfelelő tájékoztatás. Semmi nem figyelmeztet arra, hogy üzenet beírásakor is kidobhat bárkit is a rendszer, és ilyenkor egy esetleges hosszabb üzenet megsemmisülhet. (Persze, mindenre van megoldás: írd meg az üzit szövegszerkesztőben, tedd a vágólapra, majd másold be! Juj!) Nem tudható, mit jelent az, hogy a szerver túlterhelt. S oly gyakran az, hogy e túlterheltség már-már a BuliNet használhatóságát kérdőjelezi meg.
Élet a BuliNeten
Ha valaki túljutott a kezdeti nehézségeken, és véletlenül felfedezi, hogy mi a csati, akkor furcsa világ tárul elé. Először azért fog meglepődni, mert jó esélye van arra, hogy észre se vegyék őt. A BuliNetnek ugyanis – szintén a szolgáltató érdektelensége következtében – nincsenek moderátorai. A moderátorok lennének azok a nagyon felkészült személyek, akik a nap 24 órájában azzal foglalkoznának, hogy a csatira érkezők otthon vagy legalább otthonosan érezzék magukat. Ha éppen laposodna a csevegés, új és új témákat dobnának be. Ettől függetlenül, a BuliNet csatira érkezők és az ott lévők még moderátor nélkül is köszönthetnék egymást – s hogy nem teszik meg, az csak azt bizonyítja, hogy nem igazi közösségről van szó.
Az Internet – s ezen belül természetesen a BuliNet – különös jellemzője a várakoztatás. Arról a roppant kellemetlen szokásról beszélek most, amikor akár a nyilvános panelon, akár priviben, akár ICQ-n két ember beszélgetni kezd egymással, majd valamilyen ok miatt az egyik fél egyszercsak eltűnik. Azt gondolhatnánk, hogy hálózati hiba vagy a program hibája, lefagyása okozta társunk eltűnését. Noha ez sem ritkaság, sokkal valószínűbb, hogy partnerünknek dolga akadt – telefonon keresték, rászólt a főnöke, stb. Súlyosabb esetben egyszerűen talált mást, akivel jobban tud csevegni, mint velünk. Nagyon gyakori, hogy az így eltűnő – néha végleg eltűnő – partner csodálkozást színlelve még bocsánatot sem kér (te tényleg vártál rám???), holott társa esetleg órákon át sóvárog utána. Nem kér elnézést a ‘tettes’ azért, mert ilyenkor az ő tudatában a csati vagy az ICQ visszavált a gép szerepkörébe, vagyis a várakoztató hajlamos azzal magyarázni cselekedetét, hogy mégse emberekkel, hanem csupán valamilyen szerkezettel lépett kapcsolatba, amellyel szemben nincsenek kötelezettségei, nem komoly az egész. A várakoztatás lehet nagyon szándékos is: így adhatjuk – meglehetősen barbár módon – társunk tudtára azt, hogy nem érdekel bennünket az ő mondandója. S végül, van a várakoztatásnak egy kevésbé feltűnő, de gyakori változata is, nevezetesen, amikor valaki egyszerre több személlyel privizik és/vagy ICQ-zik, ennek következtében mindenki várakozik egy kicsit. Mármost könnyen elképzelhető, milyen mély beszélgetések azok, amelyek ilyen – folyton meg-megszakított – formában zajlanak le, hiszen mégiscsak emberek vagyunk, nem több csatornás gépek.
Így hát a következő sajátosság az, hogy a nyilvános panelon az emberek nem beszélnek semmi fontosról. Ez ellentétesnek tűnik azzal, hogy a BuliNetre az ismerkedés szándékával érkeznek a népek. Valójában viszont ez a BuliNet legalapvetőbb kommunikációs jellemzője. A BuliNet látgatói magányosak. Többnyire azért azok, mert kommunikációs zavaraik vannak. Az érdemi kommunikáció két vagy több ember között ugyanis éppenséggel az érvek, ellenérvek kifejtését jelenti. Már a regisztrációs lapokat tanulmányozva is feltűnhet, hogy milyen kevés lapon szerepel akár rejtetten is a ”szeretek vitatkozni” ismérv. A BuliNet látogatói tehát általában nem vitát igénylő és nem is vitaképes lények. Vagy legalábbis a BuliNeten nem igénylik a vitát, ahová szórakozni, ki-kapcsolódni, tehát nem konfrontálódni érkeznek. Hiszen ez csak buli! A BuliNetet amúgy is körüllengi a kispolgári konformizmus, amit jól mutat, hogy ha egy homoszexuális beállítottságú em-ber érkezik a BuliNetre, akkor a legfőbb téma az ő ”buzisága”.
S ugyanez jellemző az ”én nem politizálok” beszólásokra is. Így azután a nyilvános panelon ritka az érdemi eszmecsere. Azt természetesen nem tudom, hogy a privin e csacsogások szólnak-e másról, mint a lelki-testi közeledésről. Csak gyanítom, hogy nem nagyon. Ennek látszólag ellentmond, hogy a BuliNet tagjai nagyon is vágyódnak arra, hogy valaki foglalkozzon velük, a gondolataikkal. Jó példa erre, amikor – mindössze egy hétre – egy profi prostituált is megjelent a BuliNeten. Ő nemcsak azért kapott sok üzenetet, mert gúnyolódtak vele vagy fizetős szolgáltatásait akarták igénybe venni, hanem mert végre akadt egy nő, akivel kockázat, elkötelezettség nélkül lehetett bármiről csevegni, és aki látszólag önzetlenül adott tanácsokat. Jellemző, hogy a prostituált távozása után még hetekig érkeztek számára üzenetek. Ez a tény ugyancsak a moderálás szükségességére utal.
A BuliNet élete bizony gyakran primitív. A trágár kifejezések gyakori használata, az emberi méltóság megsértése sokakat elriaszt a BuliNetről. Ugyanakkor a többség határozottan tiltakozik az ilyen megnyilvánulások ellen, és igyekszik megvédeni a BuliNetet. Ez utóbbinak köszönhető, hogy a BuliNet híre jobb, mint más hazai csatiké. Az azonban meggondolandó, ami a belépőt fogadó nyitólapon, a faliújságon folyik, hiszen az új belépő ezzel a rettenettel találkozik először.
A BuliNet pletykafészek. Mindenki tud – vagy tudni vél – mindenkiről mindent. Ez nem baj, hiszen azt mutatja, hogy mégiscsak kialakulnak bizalmas társalgási helyzetek is.
A BuliNet élete természetesen az odalátogatók teljesítményétől függ elsősorban. Egy 1999. márciusi kigyűjtésem alapján a férfiak többsége felsőfokú végzettségűnek, a nők többsége középfokú végzettségűnek vallja magát. A domináns korosztály a lányok esetében a 20-30, a férfiaknál a 25-35 éves tartomány. A legkevesebben tartós, komoly kapcsolatot, a legtöbben csak barátot keresnek. Persze, ez utóbbiról tudjuk, hogy nem igaz, csak ciki bevallani, hogy bizony, jó lenne egy igazi vagy legalább alkalmi társ. Nagyon sok a szellemes nicknév, rendkívül kevés viszont az informatív regisztrációs lap. A fiúké egyébként nagy átlagban jobb. Nagyon kevesen utalnak arra, hogy szegények – s valóban igaz is lehet az, hogy a BuliNetet, miként általában az Internetet, a módosabbak keresik föl.
A leendő partnerrel szemben támasztott fő követelmény az átlagtól való csekély eltérés. Ez leginkább a ”műszaki paraméterekben” (magasság, súly, stb.) érhető tetten. A másik nemmel kapcsolatosan a már említett szocializációs norma jelenik meg: a férfi legyen férfi, a nő pedig nő. A társválasztás alapszempontjai tehát: anyagi rendezettség, előnyös külső, biztonság és problémamentesség. Ezek a szempontok – ismétlem – egyszersmind napjaink általános értékrendjét tükrözik.
Sikerek és kudarcok a BuliNeten
A BuliNet számos példát mutat arra, hogy látogatói tartósan egymásra találtak. Számosat, de nem sokat. A BuliNet hagyományos szolgáltatását – a regisztrációs lapot – sokkal többen veszik igénybe, mint a csatit, így a hirdetési újság funkcióval megelégedők társtalálási aránya – gondolom – hasonló, mint a hirdetési újságok esetén. A csatin tapasztalataim szerint drámaibb a helyzet. Egy esztendőnél megszakítás nélkül tovább tartó, boldog párkapcsolatról nincs tudomásom, barátságokról is csak kevésről. Ha meggondoljuk, ez érthető is. S nemcsak azért, mert a BuliNet is csak két éves. A BuliNet-es társkeresés ugyanis fordítva zajlik, mint az élet. Először csak a szövegét (a lelkét) ismerjük meg leendő társunknak, azután esetleg néhány telcsi, s csak utána a személyes találka, amely olykor egy villámcsapással ér föl. De ha mégsem futunk el egymás elől, a kapcsolat most már érdemi szakaszában, a tényleges együtt járás, együttműködés, együttélés napjaiban derül ki, hogy érdemes-e egymással tartós közösségre lépnünk.
S mint az életben általában, többnyire kiderül, hogy nem. A BuliNet hatásfokát azonban még számos tényező rontja. Az egyik, hogy az írott beszéd hatására komplett kép alakul ki a másikról, s bizony, a fantáziánk nem annyira gazdag, mint a valóság. A másik a már említett túlfokozás: A BuliNet szóhasználata sajátos. Így pl. az az – általam legszívesebben védetté nyilvánítandó – kifejezés, hogy ”szeretlek”, akármit is jelenthet. Félreértés ne essék: nem a szélhámosságra gondol-tam! Inkább arról van szó, hogy mert már úgy szeretnénk, hogy valaki tényleg szeressen, valaki-nek mi legyünk a legfontosabbak, ezért el is hisszük, hogy a másik is úgy szeret, ahogyan mi őt. A túlfokozás tartós(abb) is lehet: az egyik fél kínál valamit, a másik erre tesz valami ajánlatot, amelynek értéke magasabb, mint a kínálaté volt, pontosabban, mint amit a kínáló ténylegesen ígérni akart. Az egyik fél tehát túlígéri, a másik pedig túlvállalja magát. A harmadik sajátosság igazi közösségi jellemző: ahol sokan vannak, ott van választék is. Hátha jobb az a másik, mint akivel éppen vagyok, nosza, próbáljuk ki őt is. Úgyis ott vagyunk a csatin, bókoljunk csak serényen mindenkinek! A BuliNet – mint az emberi faj általában – poligám. A BuliNet pedig különösen poligám. A csalódást persze nehéz elviselni, főként annak, aki már régóta magányos. A BuliNet gyakori, idült, valóban társkereső látogatói között csaknem hetente van egy öngyilkosjelölt. A BuliNet ilyenkor sajátos életmentőként viselkedik. Ha az önkéntes halálraítéltnek még van annyi lelkiereje, hogy belépjen a csatira, akkor általában túléli a csapást. Persze, nem biztos, hogy örül is az életének, különösen akkor nem, ha a nyilvános panelon meglátja előző partnerének nevét és önfeledt csacsogását.
Nagyon jellemző, hogy noha a BuliNeten kezdődő, és a valódi életben folytatódó párkapcsolatok többsége az imént említettek következtében nagyon gyors és intenzív, szélsőséges lefolyású – az általam ismert eseteknek több, mint a felében egyetlen átszeretkezett éjszakáig tart -; ám a kapcsolatok lezárása nagyon elhúzódik. Ezt a sajátosságot stoppolásnak nevezem. Lényege, hogy az egyértelmű szakítás helyett a kapcsolatot megszüntetni kívánó egyik fél, aki általában a túlígérő – gyávaságból, sajnálatból, szánakozásból, bizonytalanságból – nem azonnal rúgja ki a másikat, hanem gondolkodási időt kér (‘túl gyors a tempód; végig kell gondolnom az életemet; nem hittem, hogy te tényleg nemcsak szexpartnert keresel; most nem vagyok abban az állapotban, hogy bárkit szeretni tudnék, légy türelmes’ stb.). Ezáltal lemerevíti, stoppolja a másik felet. A stoppolás hetekig is elhúzódhat, és a helyben járásra kényszerített fél számára pokoli kínokkal jár. Hiszen a csatin naponta látja partnerét, még akár beszélgethetnek is egymással, ám közben az újabb személyes találkák ritkulnak vagy létre sem jönnek, mással meg nem is akar találkozni a szerencsétlen, nem akarja ”megcsalni” a társát. Kérdés persze, hogy a stoppolt ember miért hagyja magát egyre job-ban megalázni, hiszen a stoppolás célja éppen az, hogy az illető vegye már észre magát, és kopjon le. Igen ám, csakhogy a stoppolás mégsem egyértelműen ezt üzeni. Az Interneten – talán még jobban, mint a valóságban – semmi nem egyértelmű. Olykor ugyanis valóban bizonytalan a stoppoló, máskor csupán arról van szó, hogy még az előző kapcsolatait sem zárta le, s a tiszta helyzet megteremtéséhez kér időt. Mindenesetre, minél tovább tart a stoppolás, annál valószínűbb, hogy az eredetileg a nyílt szakítás, a kellemetlenség elkerülésére bevetett eszköz a kapcsolat durva befejezéshez vezet. Számos nagyon goromba hangú levél bizonyítja ezt. A szakítási nagyjelenet olykor a nyilvános panelon játszódik le – az úri közönség nem kis örömére.
S aztán minden kezdődik előről. Leggyakrabban új néven, hiszen legalább virtuálisan meg kell semmisíteni magunkat. Ráadásul az új név arra is módot ad, hogy a régiek közül olyanokkal is ismerkedjünk, akikkel eddig nem sikerült. A BuliNet szabadossága mellett azonban mégsem mehetünk el szó nélkül. A már sokszor és sokak által említett szabad és ellenőrizhetetlen személyiség-választás intim Auschwitz-cá is teheti az Internetet, hiszen Josef Mengele sem tekintette másnak a náci koncentrációs tábort, mint ahol lehetősége nyílt embereken kísérletezni mindenféle ellenőrzés és korlátozás nélkül. A mások magánéletébe történő meggondolatlan belepiszkítás, rosszindulatú híresztelés, egy-egy hirtelen felindulásból felelőtlenül odavetett mocskolás akár ahhoz is vezethet, amit egy – számomra mindörökké kedves – ismerősöm ekként fogalmazott meg: ”Én mindig önmagam vagyok a való életben, akár hiszed, akár nem. Itt játszom, mert félek. És egyébként nagyon nyílt vagyok, nem szoktam magamról elhallgatni semmit, ha valakit a bizalmamba fogadok, de itt igen … mert félek. Van, akinek nincsenek olyan kifinomult eszközei a védekezésre, mint egyeseknek. És akkor nem lehet őszintének lenni mindenkivel.” Ezért hát jó volna – mondom önmagamnak is -, ha mielőtt elragadtatnánk magunkat, eszünkbe jutnának Kurt Vonnegut intelmei:
”Szívből kívánom, bárcsak mindazok, akik a közhit szerint szeretni tartoznak egymást, így szólnának egymáshoz két pofon között: – Egy kicsit kevesebb szeretetet, ha lehetséges, és egy kicsit több elemi tisztességet.”
A Buliklub
A társ(aság)keresés egyik természetes velejárója, hogy kell egy hely, ahol találkozhatunk a társainkkal. A jelenlegi Buliklub csak korlátozottan tölti be ezt a funkciót. Már maga a helyszín – a Budapesti Műszaki Egyetem Ezres klubjának vicefertálya – is depressziós, egy sokadosztályú vasúti váróteremre emlékeztet. Igazán komolyan beszélgetni nem lehet, mert csöndes terület – a kezdeti ígéretek ellenére – nincs. Táncolni azonban lehet, feltéve, hogy valakit kielégít a már a 70-es években is szégyellni való hang- és fénytechnikai színvonal. Ugyanakkor elismerésre méltó a szervezők és a diszkós – egyszersmind a klub egyik szervezőjének – teljesítménye: a szűkös tárgyi feltételek ellenére nagyszerű hangulatot tudnak teremteni. Ám a megalázó külső körülmények leginkább az emberhús-vásárhoz teszik hasonlatossá a légkört: mintha csak az lenne a cél, hogy minél jobban berúgva még aznap este az ágyunkba vigyünk valakit. Mindegy, hogy kit, mert már nem bírjuk tovább.
Igen, olykor ez a cél. De aztán megint reggel van. A legrohadtabb a reggel. Fel kéne kelni. Egyedül.
– Csé –
