A várva várt internet kapcsolat az egész világot a fiú szobájába varázsolta. Vele együtt a szerelem is megérkezett a hálón keresztül.
A fiú boldogan dobogó szívvel tért haza. Fáradt volt, hiszen bejárta fél Budapestet. Fél éve arról a pillanatról álmodozott, amikor saját kis összekuporgatott pénzéből internet-előfizetést vásárol, és megnyílik előtte a nagyvilág kapuja. A sokat hallott, közhellyé vált mondat jutott eszébe: ”Az információs szupersztráda a jövő évezred legforgalmasabb útja lesz”. Amit érzett, nem boldogság volt – valami sokkal különösebb, nemesebb dolog szorongatta torkát. Büszke volt, hogy kitörhet a szürke, poros köznapiság körforgalmából. A számítógépe segítségével eljuthat olyan tájakra is, amelyek még álmaiban sem rémlettek fel, melyek nem kerültek soha agya látószögébe. Este tíz, indul a kaland. Beírta jelszavát és felhasználónevét, és abban a pillanatban mintha lelke apró szikrái pattantak volna az éjszaka porondjára. Hihetetlen extázis fogta el, mikor beírta az első címet, és a vé-vé-vé oldal megjelent a monitor sercegő felületén. “Ez valami csodálatos, mostantól minden éjjel akármennyit lóghatok a hálón, és soha sem unom meg, hiszen minden nap új és új csodákat rejt, több millió oldal várja, hogy felfedezzem!”
Tényleg így volt, legalábbis egy-két hónapig. Ekkor úgy érezte, valami más kell. A lelkén lévő lyukakat nem tapasztotta be a kalandozás. Már-már félredobta a csodahálót, amikor rátalált valamire. Valaki az emberek közül, akik hősünk számára csak eddig csak mint árnyak voltak jelen, ennyit mondott: chat. A világot jelentő szövetdarabok újra feltöltődtek az izgalom részecskéivel. És tényleg, soha nem tapasztalt még ilyet. Élőben beszélgethetett emberekkel, akik ugyanúgy egy mikrochipekből összerakott műanyagdoboz előtt görnyedve pötyögték kérdéseiket, válaszaikat a kicsi ablakokba. Sok időt töltött ezen a helyen, szerette, igazán. De az idő kegyetlen tolvajként ismét kicsempészte a tüzet szeméből, mígnem egyszer felvillant egy kis kék négyzet. Egy lány volt, aki segítséget kért, és szavaiból ömlött a kedvesség. Nem kellett sok hozzá, hogy a fiú lelke észrevegye a tökéletes összhangot. Ebben a személytelen, mégis sokkal-sokkal személyesebb világban találkozott két lélek. A határtalan szabadság délibábja felkarolta szívét, ahova váratlanul befészkelte magát a gondolat: SZERETEM. Ezt érezte egy olyan valaki iránt, akit alig pár napja ismert, alig pár szót váltott vele, azt is csak a monitoron át, s akit még még sohasem látott. A billentyűzet szinte semmit sem jeleníthet meg, de a lány, az az édes pillangó, minden beírt betűvel egy-egy részletet adományozott patyolat-lelkéből annak a másik szívnek, aki egyre dühödtebb céltudatossággal suttogta a bit-per-szekundumok között az emberiség talán legtöbbet használt, legsematikusabb, ugyanakkor egy álomvilág paradicsomát kifejező szavát.
Miért kellene mindig a hűvös realitás etikettje szerint berendezkedni? Miért tűnik bolondságnak az a hatalom, ami összekötötte a szépséget a szörnyeteggel, a lelket a lélekkel? Lehetetlen talán, hogy két ember, két olyan jellem, akik talán sohasem találkoztak volna, ha nem akadnak bele a modern élet szövevényeibe, hogy ők szeressék egymást? Csupán pár óra elmélyült beszélgetés, de az emberi érzelmek nem ismerik az idő és a távolság lendületlen együtthatóját. Nem hajlandóak bepréselődni a mindennapok rendszerébe, nem adják meg magukat az erőszakosan támadó érzéketlenség és üresség vadvizének. Veszélyes víz, az biztos, hiszen sosem tudhatod, ki és mikor mutatja az igazi arcát és mikor húzza fel mázos öltözetét, de a lány önmaga volt. A fiú érezte, tudta, hogy ez a netsugár nem lehet csalfa, nem lehet hazug. Minden éjjel találkoztak, minden lehetséges percet egymással töltöttek. Ezt az érzést nem lehet máshol érezni: a fiút körülvették internetes társai, ott volt a Lány, de mégis, a lelke félt. Az üresség kongása mindig felébresztette legszebb álmaiból, minden édes pillanatot megtört a hidegen búgó rosszindulat.
Ez a két lélek mégis egymásra talált. Egymásra egy világnyi háló végtelen szövevényében, egymásra oly módon, ahogy a világi világban soha nem történhetett volna meg. S a monitor, mely máskor csak a szövegszerkesztés unalmas karaktereit jelentette meg, ezzel a pillanattal az Életet jelentette. Az igazi életet. Az a néhány áramkör, az a mikrométernyi csoda, melyet gondos, hozzáértő kezek raktak össze, és az a sok száz kilométernyi telefonkábel, mint egy ér, mint a testet ellátó meleg vezeték láncolta magához, és így egymáshoz a fiút és a lányt, azon a viharos, pókhálós éjszakán.
Saját élményei alapján lejegyezte: L. Tamás
